Nekem felfoghatatlan,
hogy egyik nap még itt van,
még beszél, jár, simogat,
másnap pedig az űr csupán,
ami marad.
Nézem fényképedet, drága mosolyodat,
könny áztatja arcomat, -így nem látlak már,
mert szememet elfedi a homály.
A hangodat sem hallom,
mert hangos zokogásom, megtöri a csendet...
Már csak egyre vágyom: hogy ott lehessek VELED!
Hogy átöleljelek és elmondjam NEKED:
-MENNYIRE, MENNYIRE SZERETLEK!!!
Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón,
szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt.
Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám,
visszamosolyogtam volna rá én is csendesen és némán.
Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját,
figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát.
Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent,
még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma,
vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja,
arra kértem volna higgye és tudja, hogy szeretem!
Elhagytad a házat
Amit úgy szerettél
Itt hagytál mindent
Amiért oly sokat küzdöttél
Nehéz az életem
Igy élni nélküled
Fályó szívvel siratni tégedet
Egész életeden át dolgozva éltél
Bánatot rám hagyva
Hirtelen elmentél
Örök álom zárta le
Drága szemeidet
Megpihenni tért dolgos két kezed
Nagyon fáj a szívem
Hogy örökre itt hagytál
Hiába várlak többé vissza soha
Nem jössz te már.